UTÓSZÓ

ÍRTA BORZSÁK ISTVÁN

A legnagyobb római történetíró neve: „hallgatag”. írásaira is nagyon oda kell figyelnünk, ha érteni akarjuk. De akkor a csendes latin sorok megszólalnak, holt nagyságokat megelevenítenek, régmúlt századok hitványságával egyetemben a mindenkoriakat is elmarasztalják – olvasójukat valósággal galvanizálják. Neve hallatára „elsápad a zsarnok” (M.-J. Chénier), olvasása igazuk tudatára ébreszti és lelkesíti a jókat, sötét korokban botorkáló útkeresőket. Talányos szavait igyekszik mindenki a maga igazolására értelmezni, úgyhogy gyakorta elsikkad a mű történetírói lényege és rendeltetése, és lesz belőle kulcsregény, a caesaromamia és más lelki betegségek kóresetgyűjteménye, vagy politikai elméletek alapjául szolgáló talmudi szöveg. És legfőképpen megközelíthetetlen, kiismerhetetlen marad maga az író, mint – annyi esszéírói hasonlat szerint – a parosi márványból faragott antik szobrok közt egy magányos, «vasból pörölyözött statua” (Kazinczy), akinek arcát még ráadásul a mi Anonymusunk csuklyája takarja el a profán tömeg kíváncsiskodása elől.

Ki volt ez az író? Mit tudhatunk meg mégis róla magáról? Mit mondhatunk el műveiről az olvasására vágyóknak? És mit vártak tőle, mit találnak benne a magyar írók és olvasók?

Tulajdonképpen még a teljes nevét sem ismerjük: nem lehet megállapítani, hogy praenomene Gaius vagy Publius volt-e. Maradt ugyan ránk két egykorú felirat is, amelyen a neve szerepel, de a praenoment egyik sem árulja el. A Históriae elején – nem azért, hogy magáról beszéljen, hanem hogy elfogulatlanságát hangsúlyozza, – megemlíti a Flavius-ház tagjainak köszönhető előhaladását, egyebek közt azt, hogy a közpályát még Vespasianus alatt (69-79) kezdte. Mivel a közéleti karrier első lépcsőfokául szolgáló tisztségek elnyeréséhez a pályázónak legalább húszévesnek kellett lennie, írónk 56-57 táján születhetett. Ezt egészíti ki barátjának, az ifjabb Pliniusnak egyik levele (VII 20), amelyben az lelkendezve számol be a neki megküldött kézirat elolvasásáról és egyáltalán baráti kapcsolataik bensőséges voltáról: „Ritka és figyelemre méltó dolog, hogy két – korban, méltóságban majdnem egyforma, és bizonyos írói névvel rendelkező – ember egymás törekvéseit így segíti. Fiatal koromban, amikor téged már virágzó hír és dicsőség övezett, csak arra vágytam, hogy a nyomodban lehessek, ott tartsanak számon… „Plinius 61-62-ben született; lelkes csodálata, melyből a maga tehetségének is jutott, a sírig megmaradt: öreg fejjel is majd együtt helytartóskodnak Kisázsiában, de onnan Plinius már valószínűleg nem került haza. Egyéb levelei, amelyekben Tacitushoz fűződő kapcsolatairól olvasunk, vajmi kevés biztos fogódzót adnak; bizalmas célzásaiból nem tudhatjuk meg például barátjának születési helyét sem.

Pedig ez is olyan kérdés, amely a kutatókat erősen foglalkoztatja. Az umbriai Terni (az ókori Interamna) lakói városuk szülöttei közé sorolják ugyan, és Cornelius Tacitusról elnevezett főterüket ma is 1514-ben állított szobra díszíti. A Spoleto felé vezető út mellett sírját is mutogatták, míg csak a XVI. század második felében a túlbuzgó hívek le nem rombolták, mert az állítólag ott nyugvó pogány író tiszteletlenül nyilatkozott a keresztényekről (vö. Mun. XV 44). De az interamnaiak büszkélkedésének alapja mindössze annyi, hogy a História Augusta című késő antik életrajzgyűjtemény Tacitus császárnak és Florianus nevű testvérének interamnai szobrairól és síremlékeiről ír (Tac. 15). Annyi bizonyos, hogy a 275-ben néhány hónapig uralkodó császár uralkodói hírét az íróéhoz kapcsolta, mikor állítólagos rokonának müveire gondot viselt, és ezzel – a római birodalom hanyatlásának és bukásának okait nyomozó E, Gibbon (1737-1794) szerint – „igazibb nemességre pályázott, mintha királyoktól származott volna”. Ami pedig a Cornelius név viselőjének nemességét illeti, nem tudjuk, hogy az ősi Cornelius-nemzetség egyik ágáéhoz, a Scipiók, Sullák vagy Lentulusok családjának tagjai közé számítandó-e, vagy esetleg a Sullától ezerszámra felszabadított rabszolgáktól származik. De az is meglehet, hogy provinciális ősei valamelyik Cornelius közreműködésével kapták meg a római polgárjogot, és nevükben ennek gaz emléke őrződik.

Az író észak-itáliai ismeretségeire már korábban is felfigyeltek. Esetleges galliai származását erősíthetné az a tény, hogy Claudius császár 43. évi beszédét (a galliai előkelőségek senatusi tagságáról, vagyis a római vezető réteg tagjai közé való befogadásáról: Ann. XI 24), a császár egyéb ténykedéseinek aposztrofáiásaitól eltérően, pozitív módon »hangszereli”. Ez talán azt jelenti, hogy a maga családját is beleértette azok társaságába, akik Gallia Narbonensisből költöztek át, és „akiknek utódai a haza szeretetében nem maradnak el mögöttünk”. Ha az id. Pliniustól (Nat. Hist. Vil 76) említett Cornelius Tacitust, Gallia Belgica lovagrendű procuratorát az író apjának feltételezzük, akkor arra is gondolhatunk, hogy írónk valahol Belgicában vagy a Rajna vidékén (Trier? Köln?) pillantotta meg a napvilágot (vö. Hist. IV 65, Ann. XIII 57), „hazája” pedig valamelyik nyugati provincia, esetleg Gallia Narbonensis.

Ebben a tartományban négy feliraton is előfordul a Tacitus név. A kutatók fantáziáját leginkább az a (sajnos, elkallódott) oltárkő foglalkoztatja, amelyet egy bizonyos Tacitus állított Marsnak és Vasio (Vaison-la-Romaine) városának, egy másikon „Corneliusok” szerepelnek ugyanígy. Vasio mellett akadt szószólója a narbonensisi Forum Iulii-nak (Fréjus) is (vö. Agr. 4): így jól lehetne magyarázni Tacitus házasságát, ti. azt, hogy az itteni születésű Agricola leányát vette feleségül.

Bonyolultabb bizonyítások eredményeképpen teszik meg Tacitust mások transpadanainak, közelebbről pataviuminak, Livius földijének. Például az Annales VI. könyvében (49. fej.) az író egy botrányos esettel érzékelteti a ti-beriusi uralkodás züllesztő hatását. Tacitus olvasói minden magyarázat nélkül tudták, hogy a szerencsétlen ifjú, akit tulajdon anyja csábított el, a 36. év consulának volt a fia, Sextus Papinius consul pedig az erkölcseinek szigorúságáról híres Pataviumnak (Padova) volt a szülötte, azonkívül quindecimvir, tehát papi méltóság. Tacitus nem hallgatta el az esetet, mert célja volt vele, de az „emlékezetes gyalázat” pataviumi vonatkozásait már igen. Tacitusok egyébként Veronából, Pataviumból, Mediolanumból is ismeretesek.

A transpadanai származtatás csábító ugyan, és sok mindent magyarázna, mindenesetre figyelmen kívül hagyja a narbonensisi Agricola családja felé mutató szálakat, amely-lyel pedig Tacitus szemmel láthatólag teljesen azonosult, így egyelőre mind a Pó-vidéki olaszok, mind a provence-i franciák a maguk honfitársaként tartják számon Tacitust.

Ezek szerint írónk öntudatlan gyermeksége Nero uralkodásának (54-68) első szakaszában telt el, amikor voltaképpen a hispániai Seneca és a galliai (vasiói!) Burrus kormányozta a birodalmat. Nero 59-ben gyilkoltatta meg anyját, és ezután nem volt megállás a lejtőn. A 62-ben meghalt Burrusra (vö. Ann. XIV 51) az eszmélni kezdő gyermek is emlékezhetett. Tíz-egynéhány éves volt, mikor Nero öngyilkosságával a lIulius-Claudius-dinasztia dicstelenül kihalt, és Augustus rendszere – a principatus – a romjaiban még élő köztársasági arisztokrácia szemében jóvátehetetlenül kompromittálta magát. Ám csak a régi arisztokrácia szemében és neveltjük megítélésében: mert arról még tudunk, hogy Caligula után (41-ben) egyesek a hajdani res publica visszaállítására gondoltak, de Nero után mindenki természetesnek találta, hogy a hatalmat egy másik princeps, a senatus kebeléből választott Galba vegye át. Az aztán a nerói csőd folyománya, hogy a birodalom csak a „négy császár évének” (69) keserves megpróbáltatásai után tudott nyugvópontra jutni. A rendszer életképességét bizonyítja az a tény, hogy bár „köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában” (Hist. I. 4), a Caesar és a Caesarok alatt összekovácsolt világbirodalom tartósnak bizonyult, együtt maradt, legfeljebb az itáliai (már nem római) Flaviusok trónra jutásával külsőleg is kifejezésre jutott a birodalmon belüli nivellálódás (Engels szerint „egyenletesre gyalulódás”) irányzata, amely az i. e. I. század elején lezajlott „szövetséges háború” eredményeképpen hovatovább Italia minden szabad lakosát római polgárjoghoz juttatta, majd az i. sz. I. század végén a hispániai eredetű Traianus és az Antoninusok személyén keresztül a provinciák érettségét és igényeit jelentette be.

Említettük Tacitus tisztségeinek a Históriae elején olvasható felsorolását, melynek egyes állomásait azonban nem lehet pontosan azonosítani. Használhatóbb egy másik személyes természetű közlése, amely (Claudius 47. évi százados ünnepségeivel kapcsolatban, Ann. XI 11) kifejezetten megmondja, hogy Domitianus hasonló ünnepségein (88-ban) praetorként működött közre. Ezt megelőzőleg (katonai szolgálatának leteltével, 77-ben) jegyezte el Agricola leányát (Agr. 9.); 81-82-ben nyerhette el a quaestorságot, két-három év múlva a néptribunusi vagy aedilisi tisztséget.; praetor korában (88) már tagja volt a quindecimviri sacrisfaciundis testületének. Az a tény, hogy fiatal fejjel befogadták ebbe az előkelő papi kollégiumba, mely a domitianusi játékokat – a közbeékelt claudiusi ünnepségek fi- gyemen kívül hagyásával – az augustusi ciklushoz csatlakoztatta, semmiképpen sem azt mutatja, hogy a Britanniából visszahívott Agricola vejét mellőzték. Praetorsága után négy évet távol töltött Rómától (Agr. 45); hogy melyik provinciában, nem tudjuk.

Consulságát, melyre 97 második felében került sor, valószínűleg még ugyancsak Domitianus jelölésének köszönhette, mint ahogy annak idején, 69-ben is a legtöbb tisztséget Nero jelöltjeivel töltötték be (Hist. I 77). A nagy megkönnyebbülés Domitianus halála után nem sokáig tartott, és Nerva korossága miatt könnyen megismétlődhetett volna a Nero utáni felfordulás, ha – valószínűleg éppen Tacitus consulságának hónapjaiban – gondoskodás nem történik megfelelően erős kézről: a felső-germaniai hadsereg élén álló Traianus adoptáltatásáról.

Nerva 98 januárjában halt meg. Tacitus valószínűleg még ugyanebben az évben tette közzé apósa, Agricola emlékének szánt első írását, hogy „faragatlan nyelven” (Agr. 3) pótolja azt az elismerést, melyet Domitianus „szörnyű” kora, az „érdemek ellensége” (Agr. 1 és 41) megtagadott tőle. Ugyanitt értesülünk további terveiről: a „boldog század” hajnalhasadása után felocsúdó író nemcsak a „korábbi szolgaságnak”, hanem „a jelen áldásainak” is emléket akar állítani: az előbbit valósítja majd meg a Históriae könyveiben, míg Nerva és Traianus uralkodásának megörökítését a Históriáé bevezetésében öregkorára hagyja, valójában kitér előle. Közben megszületik a másik „kis írás”, a Germania – talán a consulságot követő esetleges germániai helytartóskodás során –, annyi bizonyos, hogy 100-ban Pliniusszal együtt ékesszólását csillogtatta meg egy fontos politikai perben (Plin. II. 11, 17). A pliniusi le vélgyűjtemény több darabja nemcsak a két barát irodalmi kapcsolatainak folyamatosságát, hanem a tekintélyes szónok történeti munkájának előhaladását, közben a császárkori ékesszólás elsatnyulásának okairól szerkesztett cicerói Dialógus hátterét is szemlélteti.

Írónkat a II. század első évtizedében főleg a Históriae munkálatai köthették le; Plinius  egy  alkalommal  (VIII 33 s1) előre halhatatlanságot jósol a készülő nagy műnek.

Sajnos, a Históriae töredékesen maradt ránk, így a 70 utáni évek történetét, amelynek Tacitus már maga is cselekvő és szenvedő részese volt, csak máshonnan ismerjük.

Van azonban egy feliratos emlékünk, a Dasumius-végrendelet (108-ból), amelynek érintettjei közt Tacitus és Plinius nevét is olvassuk (vö. Plin. VII 20,6). Az örökösök névjegyzéke azért érdekes, mert legtöbbjüket közeli szálak fűzték az uralkodóházhoz, különösen a néhány év múlva Traianus örökébe lépő Hadrianushoz. Kérdéses, hogy az együttesben való szereplés Tacitus lojalitásának is bizonyítéka-e, vagy nehezen tagadható „ellenzékisége” Traianus szemében nem lehetett veszedelmesebb Liviusénál, akinek elméleti jellegű Pompeius-rajongása Augustust egyáltalán nem bántotta (Ann. IV 34).

A másik feliratos emlék Tacitus asiai proconsulságának egyedüli bizonyítéka (valószínűleg 112-113-ból). Ez a méltóság egyrészről azt mutatja, hogy Tacitustól nem fordult el az uralkodói kegy (különben nem jöhetett volna számításba a fontos proconsuli hely betöltésére), másrészről azonban Tacitus közéleti pályájának a végét is jelzi. így mindenesetre jobban értjük a keleti birodalom-fél dolgai iránt az Évkönyvek-ben (Annales) mutatkozó érdeklődését, illetőleg szakértelmét, és feltehetjük, hogy Tacitus hivatali ténykedése során ugyanúgy szembetalálkozott például a kereszténység problémájával, mint ugyanakkor Bithyniában helytartóskodó barátja, Plinius, akinek X 96. levele és az arra küldött császári válasz a kereszténység korai történetének legfontosabb dokumentumai közé tartozik. A zsidó vallást Tacitus elfogult római senatorként ítélte meg (Hist. V 4-5); nem valószínűtlen az a feltevés, amely szerint az Annales megcsonkulása (a 30-as évek eseményeinek ismertetése közben) szerzetesi túlbuzgóság rovására írandó: a „pogány” Tacitus nyilván nem az uralomra jutó egyház állásfoglalásának megfelelően ábrázolta Pontius Pilatus eljárását és a per főszereplőjét.

Adatok híján mindaz, amit Tacitus öregkorának eseményeiről, csalódottságáról, magára maradásáról sejteni lehet, csak sejtés marad. Tény az, hogy az optimus princeps korának „áldásait” sohasem írta meg. Akárhány lehangoló mozzanat – a principatus és a libertás összeegyeztethetetlensége; a magát dominus et deus-nak címeztető Domitianus után a másik dominus; a senatusi üdvrivalgásokkal kísért traianusi hódítások otthoni mellékzöngéi, majd az összeomlás; az a kíméletlenség, ahogyan Hadrianus a vetélytársként számba jöhető tábornokokat likvidálta; közben annak felismerése, hogy eljárt fölötte az idő, – mind csak a történetíró fokozódó reménytelenségét, elcsüggedését indokolhatja, és a csonkán maradt Annales utolsó mondatai (a filozófus Thrasea Paetus mártírhaláláról) talán épp ezt a hangulatot rögzítették – üzenetként késői korok olvasóinak: „Áldozunk a Szabadító Iuppiternek! Jól figyelj, ifjú… olyan időkbe születtél, amikor jó megerősíteni lelkünket állhatatos példákkal…”

Tacitus első közreadott írása, az apósa emlékének szentelt Agricola-életrajz, az író utókorának nem egy szakaszában  mondhatni – az egész életművet helyettesítette. Ezt a szerepet rövidségén kívül feltétlenül tartalmi gazdagságának, pontosabban: a beleérezhető vonatkozások áradásának köszönheti. Nem ok nélkül hasonlították Horatius XVI. epódoszához: mintegy csíra formájában az Agricolá-ban is szinte az egész későbbi oeuvre minden jellegzetessége kitapintható. Látszólag egyszerű, valójában nagyon is bonyolult, célzásokkal terhes írás. Műfaját sem egykönnyen határozhatjuk meg: életrajz, történeti monográfia, dicsőítő gyászbeszéd, egyben mentőirat; félig történetírás, félig szónoklat, hybrid politikai pamflet, mégis klasszikus remekmű, és stílusában is hasonló változatosságot fedezhetünk fel Sallustius modorától, helyenként Seneca modernségétől Cicero hömpölygő pathosáig.

Jelképes véletlen, hogy mindjárt az első fejezetben négyszer ismétlődik a virtus szó? Talán mégsem véletlen: az Agricola a római férfierényt magasztaló-ébresztő tacitu-si életmű nyitánya – a „szörnyű és a virtus-szal szemben ellenséges időkben”. Tacitus erkölcsi és politikai állásfoglalását itt egyetlen öregkori nyilatkozatával dokumentáljuk (Ann. Ill 65): „Az évkönyvek elsőrendű feladatának vélem, hogy az érdemeket (virtutes) ne borítsa hallgatás, és hogy a hitvány szavaknak s tetteknek az utókortól és becstelenségtől félniük kelljen.” Ezért vállalkozik a korábbi szolgaság emlékének és a jelenkor boldogságának megörökítésére; ezzel a keserű „Domitianus-élménnyel”, ezzel a hivatástudattal és bizakodással, nem utolsósorban pedig patriciusi elfogultsággal indul el a 42-43 éves Tacitus történetírói pályáján.

Az életrajz hőse egész életével példázhatja a virtus-ra és gloriá-ra való törekvés nagyszerűségét, de azt is, hogy a zsarnokság nemcsak Domitianus alatt: sohasem tűri meg az erényt. Mivel pedig Agricola consuli működése után (még 77-ben) fiatalkori katonáskodásának színhelyére, Britanniába került helytartónak, és hosszú éveken át ott öregbítette a római név dicsőségét, érthető, hogy a magasztaló életrajz szerzője mind a korábbi princepsek ténykedését, mind a közelmúlt eseményeit vagy eseménytelenségét e provincia, illetőleg a senatus urainak hagyományos imperializmusa szempontjából ítéli meg, és Rómát is szinte britannocentrikus nézőpontból szemléli. (Ezért a brit történelem „aranykönyvecskéje” az Agricola mind a mai napig!) Itt találkozunk először azzal a tacitusi sajátossággal, hogy idegen népek szokásaiban, történetében, sorsfordulataiban Róma sorsát fedezi fel, és ezzel az otthoni fejleményeket is magyarázza, tudatosítja. Például a britekkel rokon gallokról azt írja, hogy valamikor jó katonák voltak, de a hosszan tartó békével meghonosodott náluk a tunyaság, és szabadságukkal együtt virtus-ukat is elvesztették (11). Ez pedig a császárkori Rómára is talál. Az idegen népek leírása nem öncél: a kihámozható ellentét vagy hasonlóság révén szinte minden mondatnak megvan a maga római vonatkozása.

Persze ezek a célzások korántsem mindig határozottak és egyértelműek. Például Agricola „üdvös intézkedései” (21) nemcsak a brit törzsek pacifikálására vonatkoznak, hanem általában a principatus „békéjének” – ravasz fogalom! – politikai hátterére és ernyesztő-bomlasztó hatására is. A „római békét” élvező szigetország lakossága egyre inkább megszokta a fényűzést, „és ezt a járatlanok (!) humanitas-nak nevezik, holott a szolgaság része”. A virtus megvalósítását a birodalom határainak kiterjesztésében látó Tacitusnak mi oka volna a meghódított népek szolgasága miatt annyiszor panaszkodnia?

Ez a terjeszkedés állandóan foglalkoztatja Tacitust. Agricola britanniai hódításaival kapcsolatban azt írja (23), hogy „ha seregeink virtus-a és a római név dicsősége (gloria) engedné: Britanniában elértük a határt.” Vergilius is ezt a gondolatot szólaltatta meg klasszikus formában (Aen. VI 794-). Augustus a legtávolabbi népeken is túl fogja kiterjeszteni a birodalom határait, és ezzel túlszárnyalja még Nagy Sándort és a két isteni világhódítót, Herculest és Libert is; az I. énekben pedig maga Iuppiter garantálja Róma hatalmának végtelenségét térben és időben: impérium sine fine dedi… Tacitus a dicsőítő szónoklatok Nagy Sándor-i topikáját apósának teljesítményeire alkalmazza: Agricola lett volna mintegy hivatva arra, hogy a római imperium-nak ezt a korlátlan kiterjesztését megvalósítsa és virtusával a világhódító nagyságok nyomdokaiba lépjen.

Tacitus világképe és történetfelfogása – mint láthatjuk – kezdettől fogva nem volt ellentmondások és következetlenségek nélkül való. Jól mutatja ezt az életrajz központi jelentőségű része, a Calgacus brit vezér szájába adott beszéd (30-32), a Róma-ellenes szónoki közhelyek gyűjteménye, melyeknek többféleképp értelmezhető megállapításai nem Rómát (pontosabban: nem Tacitus és senatortársai Rómáját), hanem a princepsi elnyomás rendszerét veszik célba. Például Calgacus vádja, mely szerint a rómaiak dölyfös telhetetlenségét sem engedelmeskedéssel, sem szerénységgel (per obsequium ac modestiam) nem lehet elkerülni, látszólag a Vergiliustól meghirdetett magasztos római hivatástudatot (Aen. VI 851-: regere imperio populus… parcere subiectis et debellare superbos) hazudtolja meg, valójában a princepseknek az obsequium és modestia képviselői – a dominatus kiszolgáltatott, „alávetett” áldozatai (subiecti) – ellen folyamatosan elkövetett merényleteit pellengérezi ki. Hasonlóképp értelmezendő a Calgacus-beszéd leggyakrabban idézett „rágalma”  (30,4):  auferre trucidare rapere falsis nominibus impérium, atque ubi solitudinem faciunt, pacem appellant. Domitianus „béketeremtéséről”, „magányáról” stb. van itt szó; Agricolának valóban szükségtelen lett volna ellenfele vádjait tételről tételre cáfolni, hiszen Calgacus akárhány súlyos megállapítása nem különbözött, hanem – éppen csak más hangsúllyal – megegyezett a magáéval és senatortársaiéval.

Agricola dicsősége a britanniai helytartóskodás hetedik évében tetőződik, de „igazi és nagy győzelmét” (39), amelyért hajdanában diadalmenet járt volna, az irigy zsarnok nem képes elviselni: „Hiába kényszerítette némaságra a forumi ékesszólást,” – ügyeljünk a későbbi Dialógus főtémájára! – „…ha a katonai dicsőséget más szerzi meg előle… a jó vezér érdeme uralkodói erény.” Az, ami Tacitus ábrázolásában az érdemes Agricolát sújtja, kórképe lehetne a princepsek kicsinyes gyűlölködésének, bűnös tehetetlenségének, illetve – modern lélektani szempontból – a mindenben mellőzést és gonosz szándékot szimatoló, érdekeinek (vagy csak érzékenységének) védelmében a rendelkezésre álló eszközökkel reagáló senatori arisztokrácia tiltakozásának. A triumphatori díszjelvények nem pótolhatják a triumphust; gyalázat, hogy a győzelmes hadvezért mintegy hazaparancsolják sikereinek színhelyéről és elütik a győzelem kiaknázásának lehetőségétől – csupa olyan motívum, amelyet majd a „zsarnokoktól” üldözött többi pozitív hős ábrázolásában találunk csokorba kötve.

Agricolát mindenesetre visszahívták, Rómában merev protokolláris előírások szerint fogadták, visszavonulása ellenére – állítólag – gyanús szemmel figyelték, az africai vagy kisázsiai proconsulságról is „önként” lemondatták, britanniai hódításait pedig részben veszni hagyták. Rosszindulatból rendelte-e vissza Domitianus az eredményesen működő Agricolát? Azt kell mondanunk, hogy nem. Hét évig általában kevés helytartó maradt ugyanott (milyen felháborodással vitatja majd Tacitus Tiberiusnak épben ezt a „köztársaság-ellenes” gyakorlatát, a külszolgálat huzamossá tételét!); a kiadások és veszteségek is aligha állottak arányban a hódítás jelentőségével. A birodalom katonai helyzete is megkövetelte az erők összefogását és átcsoportosítását; ekkor vezényelték át Britanniából a dunai |védővonalra a legio II adiutrix-ot is, amely aztán századokon át Aquincumban állomásozott.

Ellenségeskedésre mégsem kell gondolnunk, hiszen Agricola veje gyönyörűen haladt előre pályáján. Viszonylag fiatal apósának „mellőzését” Tacitus mégis sérelemnek érezte, és megejtő művészetévei nem éppen a tényeknek megfelelően erőltette rá pozitív, illetve negatív hősére – Agricolára és Domitianusra – a virtus, illetve a bűnök hagyományos irodalmi sablonjait. így válik erénnyé Agrico-lának még óvatos visszahúzódása (otium) is, míg Domitia-nus vonásait az elfogultság és a politikai gyűlölet következetesen ellenszenvessé torzítja.

Ezt az utólag kimutatott gyűlöletet csak a senatori arisztokrácia társadalmi helyzetének és ellenzéki hangulatának ismeretében magyarázhatjuk. Agricolát és társait a modestia kényszerből viselt álarca mögött komoly ambíciók fűthették. Ezeket más korban – a visszaálmodott régi köztársaságban – talán ki is élhették volna. Agricola akkor nem az uralkodó auspicium-aival indult volna hadba, nem más dicsőségét öregbítette volna győzelmeivel; nem fordult volna elő, hogy „imperátor” létére egy felszabadított rabszolga rendelje vissza győzelmeinek színhelyéről; nem éjszakai magánkihallgatásra jelentkezett volna a princepsnél, hanem diadalmenetben vonulhatott volna be a fővárosba; nem kellett volna a „szolgálók tömegébe” vegyülnie, hanem – dicsősége tetőpontján – a capitoliumi Iuppiterrel mintegy azonosulva az égiek közé emelkedett volna… Most e helyett 44 éves korában a kényelmes és biztonságos, de mégiscsak szégyenletes otium-ot kellett választania, hogy majd néhány év múlva csalódottan térjen korai sírjába.

Agricola – és vele együtt az úgynevezett senatori ellenzék – csak arról feledkezett meg, hogy eszményei és a valóság közt áthidalhatatlan úr tátong. Néhány kiváltságos család nem irányíthatta a világbirodalommá duzzadt városállamot. Az „elháríthatatlan szükségszerűségből” (Engels) kialakult principatus – valójában katonai diktatúra – megszervezője, Augustus, kellő politikai és emberi tapintattal ügyelt a látszatra és a senatori arisztokrácia érzékenységére, de a birodalmi érdekek harcában a régi patríciusok lemorzsolódását nem lehetett megakadályozni. A hagyományos tisztségek hovatovább tartalmatlan címekké zsugorodtak, a hatalom a császári szakközegek – akárhányszor felszabadított rabszolgák – kezében összpontosult. Érthető, hogy ezek személyét és működését a „mellőzött” régi (és a felzárkózó új, provinciális) arisztokrácia tagjai az ellenszenv torzító tükrében szemlélték. Tény az, hogy a birodalom tartós felvirágzását az augustusi alapokon az új rendszerű császári apparátus biztosította, és hogy – a közbejött törés ellenére – Domitianus csakúgy, mint az optimus princeps-ként fogadott Traianus ezt a politikát folytatta tovább.

A virtus ékes szavú hirdetője mindenesetre akkor sem bizonyulhat hűtlennek eszményéhez, mikor a domitianusi „zsarnokság” elmúltával Nerva visszahozza a szabadságot (vagyis nem bántja a senatorokat), Traianus pedig „napról napra gyarapítja a kor áldásait” (vagyis Domitianus politikáját „alkotmányosabban” folytatja), majd mikor a maga karrierjét a consulsággal lezártnak tekintheti. Nemcsak apósa életrajzával, hanem senatori otium negotiosum-ában kifejtett egész történetírói működésével – a másodiknak következő Germania-val is — a virtus-t fogja szolgálni.

Láthattuk, hogy az Agricola sem rögtönzésként született, hanem a jövendő történetírót ígéri: elmélyedő tanul-iyok gyümölcse, leszámolás Domitianusszal, egyben a domitianusi idők történetének is egy bizonyos fajta tükröztetése. Ugyanígy nem rögtönzött napi politikai röpirat a talán még szintén 98-ban közreadott Germania sem, hanem Róma sorsának fontolgatása a traianusi idők hajnalán, de most nem Britannia, hanem Germania nézőpontjából tekintve. A rajnai határ és a mögötte gomolygó germán törzsek kérdése a Varus-katasztrófa, majd a 80-as évek eseményei – a birodalom katonai potenciáljának áthelyezése – óta mindenkit foglalkoztatott Rómában. Mérlegelhették, hogy mi a fontosabb: a britanniai hódítások erőltetése-e, vagy a Rajna és Duna mentén le a Fekete-tengerig húzódó erődvonal (limes) biztosítása, a germán és dák veszély paralizálása? És mindez akkor, amikor a tehetetlennek kikiáltott Domitianus és a tehetetlennek bizonyuló öreg Nerva után Traianus személyében katonacsászár veszi kezébe a birodalom sorsának irányítását.

Agricolának a Calgacus-beszéd replikájaként elhangzó buzdításában azt olvassuk, hogy ő hét év alatt megoldotta a britanniai problémát: „A római birodalom virtus-ával és auspicium-ával és közös hű munkálkodásunkkal legyőztétek (vicistis) Britanniát.” A két kis írás összetartozását jól szemléltetheti a Germania egyik fontos helye, a kimber leíráshoz kapcsolódó kitérés (37): ». . – Kicsiny most e törzs, de dicsősége nagy… Caecilius Metellus és Papirius Garbo consulsága alatt (i. e. 113) először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus második consulságáig (i. sz. 98) számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése (tarn diu Germania vincitur)!… A samnisok, a punok, Hispánia vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe; mert hiszen Arsaces királyságánál (vagyis a parthus veszélynél) vészesebb a germán szabadság. A legutóbbi időkben is inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként” (triumphati magis quam vidi sunt). A célzás nyilván Domitianus megmosolygott germániai triumphusának szól (Agr. 39), amelyhez foglyok híján statisztákat kellett fogadni, míg Agricola „igazi és nagy győzelme” mindenben megfelelt volna a hajdani követelményeknek. Az egybevetésből kitűnőleg a háború elhúzódásáért vagy sikertelenségéért nem a hadsereg, hanem csakis Domitianus felelős.

A két kis írásnak minden tárgybeli különbözősége ellenére nyilvánvaló hasonlóságát akárhány további párhuzam szemléltethetné. Ami a virtus-t illeti: ha nem is annyira a központba állítva, mint az Agricolá-ban, de itt is megvan a szerepe, akár a lelkesítő bárditus-szál, „mintegy a férfi-erény összecsendülésével” (3), akár a virtus-ra alapozott katonai kíséret intézményével (4) stb. kapcsolatban. Valamikor Rómában is a férfias harc volt a virtus nevelő iskolája, a germánok közt az is maradt: a rómaiak legfeljebb Agricola erényeit szemlélhetik (Agr. 46) – vagy megszívlelik az idegenek intő példáit.

Egy biztos: Tacitus nem politikai (és nevelő) szándék nélkül tárja olvasói elé a germán világ erkölcsi tükrét. A Germania sajátosságát abban láthatjuk, hogy az író egy bizonyos történelmi helyzetben – politikai, erkölcsi, vallási, kulturális síkon – egymáshoz viszonyítja a germánságot és a rómaiságot. Például a fegyveres kíséret intézményének csillogó leírásában (13-14) a vergiliusi szólamok a germán harcost szinte az Aeneis hősei mellé emelik, miközben a nem titkolt negatívumok is segítenek a germán világ megértésében. Ha Germania földjének „borzasztó” leírását (5). a görögség klasszikus teljesítményeihez képest szegényesnek és kevéssé szakszerűnek éreznők, akkor a vergiliusi Georgica Italiájának ellentétére, az „örök tavasz” hiányára gondoljunk. Mint ahogy a vergiliusi Italia-himnusz sem közönséges adatok versbe foglalása, Tacitustól se várjunk szokványos néprajzi értekezést. Vergilius az ősi Italia erényeit látta kiteljesedni az új aranykorban, Tacitus ugyanennek a férfiasságnak természetes otthonát mutatja be a maga módján – idegen közegben, de következetesen Rómára vonatkoztatva.

Ez a vergiliusi kolorit figyelhető meg az első olvasásra érdektelennek látszó „speciális” részben, a germániai tör-::zsek felsorolásában is. Itt a tagolás rendje belső jelentéssel bír: a libertás, virtus, disciplina, ratio és constantia fokozatait a római határhoz való közelség, illetve az attól való tá-Ivolodás szabja meg. A „római béke” közösségébe tartozó batavusokkal és mattiacusokkal szemben a túlparti chattu-sok és tencterek éppen ezekkel a római erényeikkel hatnak nyomasztólag, de serkentőleg is. A kimber törzs említéséhez fűzött elmélkedés (37) szerzője nem Poseidónios kivonatoló ja, hanem historikus, aki szembe mer nézni a történelmi helyzettel és bevallja, hogy a germánság Róma legveszedelmesebb ellenfele, Hannibálnál és a parthusoknál veszedelmesebb, éppen libertas-ánál fogva.

A Rómától való távolodást érzékelteti az ún. climax regia, a szabadság degradálódásának bemutatása (42-44). ρ szerint a keleti germánok társadalma a nyugatiakéhoz képest kezdetlegesebb, erkölcsileg és politikailag viszont barbársága ellenére is elfajulást tükröz. A királyi hatalomul van szó, amely – elfajulási jelenségként – Rómában is aktualizálódhatik. A Rómához hű, de a római fényűzést »nem kívánó” hermundurok szomszédai még nem fajzottak el a virtus-tól, királyaik hatalma Róma jóváhagyásától függ; a gótok is királyok alatt élnek, s ebben  (ugyanígy királyoknak engedelmeskednek a távo-abbi törzsek is); végül a mesékbe vesző tájak lakói „annyira elfajzottak a szabadságtól, de még a szolgaságtól is, hogy asszony uralkodik fölöttük” (45).

Nem ethnográfiai vándormotívumok halmaza tehát a Germania, hanem nagyon is átgondolt, politikai ihletésű történeti-néprajzi monográfia. írója önáltatás nélkül számot vetett a germán veszéllyel. A történelem megtanította a „régi Róma” nagyságának és a korábbi ellenfelek kudarcainak magyarázatára (ti. a római pozitívumok hiányára), és volt szeme, volt bátorsága a germán szokásokban a hajdani római virtus-szal rokon jelenségek meglátásához. A veszély leküzdését ha már nem a római virtus felelevenedésétől, akkor a germán hibák üdvös megmaradásától remélte (vö. 33).

Ami a Germania „előzményeit” illeti: Tacitus a görög Hérodotoshoz és Polybioshoz csatlakozik. Az előbbi a görögség végveszélyének perspektívájában próbálta bemutatni és megérteni a perzsa ellenfelet, míg az utóbbi megváltozott történelmi körülmények között az új világhatalom – Róma – felülkerekedését magyarázta. Mint ahogy aztán Cicero a görög állameszme kiteljesedését az ideális római valóságban fedezte fel, majd Vergilius évszázadokra érvényes formában fogalmazta meg Róma hivatástudatát, úgy igyekezett megérteni Tacitus a történelmi szerepére készülő germánságot szokásain keresztül, a római eszmények tükrében, „kis” írását történelmi dinamikával, ratió-val és discipliná-val, poseidóniosi sympatheiá-val és vergiliusi szimbolikával telítve.

Tacitus – mint láttuk – írói hírnevének megalapozása előtt elismert szónok volt. Érthető, hogy foglalkoztatta a császárkori ékesszólás lehanyatlásának sokat feszegetett kérdése. Külsőségek helyett itt is a lényegig hatol: a Históriae munkálatai közben (valószínűleg 105 körül) írott Dialogus-ában rámutat a sajnálatos jelen és a római társadalom szerkezetében bekövetkezett változás összefüggésére. Bár tiltakozik a „régi” (jó) és az „új” (rossz) szónokok merev különválasztása ellen – mert hol van a határ? –, mégis tagadhatatlan a különbség a két világ között. A fiktív beszélgetés Vespasianus idejében folyik le, felix principatus-ról van szó, a főszereplő Maternus mégis így szól egyik vitatkozó társához, Messallához (27): „Ha a régiekről beszélsz, élj a régi szabadsággal, amelytől még jobban elfajzottunk, mint az ékesszólástól.” Hogy pedig ez a nyílt célzás nemcsak a Néróval lezárult periódusra vonatkozik, hanem a Flaviusokra, sőt talán már a principatusra is általában, mutatja az időközben megjelent első nagy történeti mű, a Históriae élén olvasható fejtegetés: a korábbi írók pari eloquentia ac libertate örökítették meg a római nép történetét, de amióta „a béke érdekében minden hatalmat egy személyre kellett halmozni”, nem jelentkeznek nagy tehetségek, és vagy a közügyek iránti érdektelenség, az elharapózó hízelgés, vagy az uralkodók elleni gyűlölet folytán baj van a történetírói pártatlansággal.

Maternus tapintatlan megjegyzésével Tacitus tulajdonképpen már válaszolt is a kérdésre: az ékesszólás is csak a politikai szabadság légkörében virágzik; mihelyt korlátozzák, elsatnyul. Másutt (36) az igazi ékesszólást lánghoz hasonlítja, amelyet táplálni kell, és amely annál ragyogóbb fényt áraszt, minél hevesebben éget. Az „új” szónokok is részesülnek elismerésben, de csak olyanban, amilyet a mostani „boldog béke” (36) biztosít számukra. A régi idők elítélendő zűrzavarában nem állott mindenek fölött egyetlen moderator, hanem a fórum szónokai irányították a „tévelygő” népet: ezért voltak a régi államférfiak egyben kitűnő szónokok is. A korlátozásokat alkalmazó törvényszéki gyakorlat most megfelelőbb (38: nunc aptior) ugyan, de az ékesszólást mégiscsak jobban ösztönözte a régi fórum. Augustus korában aztán „a hosszas béke és a nép megszakítatlan nyugalma, a senatus folytonos csendje, valamint a princeps követelte szigorú fegyelem – mint minden egyebet – az ékesszólást is megbékéltette” (depacaverat). Menynyi félreértés származott abból, hogy Tacitus fölényes iróniáját nem érezték ki sorai közül!

Így fejti ki Maternus a Dialógus végén az új rend egyéb „áldásait” is: a béke fölöslegessé tette Rómában az ékesszólást. Csupa egészséges ember közt orvosra sincs szükség! Ezért szállott alá a szónoki művészet becsülete, ezért homályosodott el dicsősége a nagy rendben és engedelmességben (41) inter bonos mores et in obsequium paratos) – mintha a germániai climax regia során az utolsó előtti fokot képviselő távoli törzsek közt volnánk, amelyek „engedelmessége” után a sulonoknál már egy ember parancsol (44: unus imperitat), a fegyvereket szolga tartja elzárva, az elfajult sithonok fölött pedig asszony uralkodik. Csupa jók (Diai. 41: optimi) között, egyetlen fő-bölcs (sapientissimus et unus) alatt mi szükség is van szónoklásra? „Higgyétek el, kitűnő és – amennyire szükség van rá – ékesen szóló barátaim, ha akár ti a korábbi századokban születtetek volna, akár csodálatunk tárgyai most, és valamelyik isten hirtelen felcserélné életeteket és korotokat, ti sem volnátok híjával a szónoki dicsőségnek, azokból sem hiányoznék a mérték és mérséklet; de most, mivel egyszerre senki sem érhet el nagy hírt és nagy nyugalmat, ki-ki élvezze a maga korának áldásait-a másik ócsárlása nélkül.” És a „magas, komoly” Tacitus Dialogus-a azzal végződik, hogy Maternus és Messalla tréfálkozására a vendégek nevetve oszlanak szét.

Maternus és Tacitus közt teljes a párhuzam (annak ellenére, hogy a szerző portréjának teljességéhez a többi interlocutor vonásai is hozzájárulnak): a Dialógus főszereplője meggyőzően fejti ki, hogy miért mond búcsút a szónoki emelvénynek és vonul vissza múzsái magányba, Tacitus pedig Maternus okfejtésével magyarázza meg kortársainak, hogy miért nem látja többé értelmét annak a hivatásnak, amelynek hírnevét köszönhette. De egyrészt már „próbálkozásaiban” is történetírónak mutatkozott, más-teszt „nagy” műveiben is mindvégig megtartja érdeklődését az ékesszólás iránt (úgyszólván minden jellemzésében kitér az illető szónoki készségére, vö. például Ann. XIII 3), mai történetírói mivoltában is ragyogó szónoknak ismerjük [meg. A „kis” írások ismertetésének lezárásául jegyezzük imég meg, hogy a Tacitus megértése szempontjából oly kontos Agricola úgy viszonylik a néhány évvel későbbi [Dialógus-hoz, mint a mindenkori princepsek szemében ígyanús nagyságok (elsősorban Agricola) kibontakozásának (két lehetősége: az Agricola-életrajzban (39) említett militaris gloria és a studia fori et civilium artium decus.

Tacitus – még az Agricola bevezetésében (3) – bejelentette, hogy a hallgatás tizenöt évének lezárultával majd megírja a „korábbi szolgaság” történetét és bizonyságot tesz „a jelen áldásairól”. Ehhez a nagy feladathoz volt mintegy előtanulmány a két első kis írás, és szervesen hozzátartozik az életműhöz az annyit vitatott Dialógus is. Az eredeti elgondolás azonban megvalósíthatatlannak bizonyult. Mi a „szolgaság” alsó határa időben, és hogy kapcsolódik Domitianus rémuralmához Nerva és Traianus „boldog százada”? Minél jobban belemélyedt a közelmúlt tanulmányozásába, annál világosabban kellett látnia, hogy a domitianusi dominatus – szerves folytatása a Flavius-di-nasztia uralkodásának, sőt annak, hogy Rómában az örökletes monarchia elve – most már nem is leplezve – érvényesülhetett. Hamar rájött arra, hogy a korántsem „véletlen” történések okainak feltárását nem is 69. január i-vel kell kezdenie, hanem még élőbbről.

És a lezárás? A Históriae elején – pedig csak néhány év telt el a zsarnok halála utáni felocsúdás óta τ már nem találunk olyan lelkes szavakat a felvirradó boldog század magasztalására, mint az Agricolá-ban. Legfőbb cél: az Actium – tehát Augustus egyeduralma – óta eltorzult történeti igazság helyreállítása; hivatásának „részrehajlás és gyűlölet nélkül” (neque amore et sine odio) óhajt megfelelni; „ha pedig életéből futja, az isteni Nerva principatus-át és Traianus imperium-át, ezt a bőven áradó és biztonságosabb anyagot, öregkorára halasztja, ritka lévén a boldog kor (vara temporum felicitate), amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és amit érzünk, el is mondhatjuk”.

Ami az anyag „biztonságos” voltát illeti, gyakran szerepel ez a fogalmazás a Dialogus-ban is (pl. 3: Maternus biztonságosabbá tett Cató-járól), az öregkori Annales bevezetésében (I. 2) pedig majd azt olvassuk, hogy a köztársasági arisztokrácia szolgalelkű maradványai „inkább a biztonságos jelent, mint a kockázatos múltat” választották. Tragikus csak az, hogy Tacitus történetírói működése során ennek a számításnak az ellenkezője következett be: a jelen tárgyalása vált kockázatossá, és a minél távolabbi múlté biztonságossá, vagy egyáltalán lehetségessé. (A Históriáé még élő szereplői feszengve várhatták a tekintélyes consularis ítéletét.) Kortársa, a szatíraíró Iuvenalis is azok ellen háborog (I 170-), akiknek hamvai már a Via Flaminia vagy Latina mentén nyugosznak; „biztonságban” legfeljebb Aeneas vitézkedését írhatná meg (162), nem Tigellinusét! Más volt a régi szabadság, és más ez a mostani.

Amint Tacitus a „négy császár évének” elszomorító eseménysorozatát, majd az új dinasztia bemutatkozását boncolgatja (jellemző módon az akkor tizennyolc éves Domi-tianus személyén keresztül), egy fiktív beszéd elárulja szerzőjének gondolatait. „Talán azt hiszitek, – kérdi a szónok a senatoroktól, – hogy Nero volt az utolsó dominus? így gondolták azok is, akik Tiberiust és Caligulát túlélték, s közben még ádázabb és kegyetlenebb támadt… Rossz uralkodó után legjobb az első nap.” De máshol is olvassuk nála, hogy a nagy örvendezés az új uralkodó bemutatkozásáig kötött tartam. S   A múlt tanulmányozása és a dinasztikus uralom „természetrajzának” vizsgálata, ugyanakkor a traianusi impérium gyarlósága nyilván nem hagyott benne kétséget afelől, hogy a principatus és a libertás csak a császári propaganda jelszavaiban fér meg egymással. Az elvben helyeselhető adoptív császárság enyhülést jelent ugyan a Iuliusok-Claudiusok „családi örökségéhez” képest, de nem hozhatja, nem is akarja visszahozni a köztársasági szabadságot. A Históriae elején (I 10) olvasható híres eszmefuttatás nyilván nem a 69 januári, hanem a 97 őszi problémákat tükrözi, amelyekkel Tacitusnak consulként is foglalkoznia kellett: Galbáról és Pisóról olvasunk, de valójában Nerváról és Traianusról van szó. Traianus katonai képességei és sikerei csak kielégíthették Tacitust és a köztársasági hagyományokon csüngő senatori arisztokrácia virtus-igényét?  Tacitus mégis alig egy-két helyen céloz a birodalom Traianus alatti kiterjedésére, és a császár világhódító terveit, Nagy Sándor-i ambícióit nem is említi – feltehetőleg azért, mert a virtus  foglalkoztatását sem ő, sem környezete nem úgy képzelte, mint ahogy a katonacsászár politikája a valóságban festett. Traianus legfeljebb külsőségekben tért el Flavius-elődeinek kormányzati elveitől, valójában betetőzte az előző évszázad teljesítményein nyugvó fejlődést. A princepsek birodalmi politikája – nem a főváros kiváltságos helyzetének mindenáron való fenntartása, nem is a használhatatlan régi I arisztokrácia dédelgetése – reális volt és egészen Marcus Aureliusig páratlan eredményeket ért el: az Antoninusok békéje a római birodalom virágkora volt.

Mindebből Tacitus nem a történelmi pozitívumokat, hanem a senatori rend tekintélyének csorbulását, hagyomány szentelte eszményeinek lábbal tiprását észlelte, A „kis írásokból” kihámozható szemlélet – minden következetlenségével együtt – későbbi „nagy” műveiben is elhatározóan befolyásolta az írót. Ezen az alapon a „sine ira et studio”-t egyszerűen a jól hangzó szóvirágok közé lehetne utalni, Tacitus legdöbbenetesebb meglátásainak helyességét sorra lehetne cáfolni, – el lehetne vitatni történetírói rangját. De aligha járnánk helyes úton, ha Tacitus magasztos eszményeinek csak a fonákját, szigorú elvhűségében csak a merevséget látnók.

Gondoljunk csak a Históriae II. könyvének legvégén a flaviusi szólamok („békevágy”, „hazaszeretet”) leszámítolására, az akkori közszereplők elvtelen opportunizmusának elmarasztalására (II 101): Tacitus a jelszavak mögött rejlő valóságot, a jelenségek felszíne alatt meghúzódó mélyebb értelmet egyre fokozódó szenvedéllyel, néha szinte már beteges gyanakvással nyomozza. A Domitianus-élmény természetesen elhatározó módon színezi a tragikus 69. év eseményeinek rajzát is, és a ránk maradt könyvek utalásaiból el tudjuk képzelni a „domitianusi” könyvek megsemmisítő leleplezéseit, az író erkölcsi felháborodásának és politikai indulatának éppen nem sine ira adagolt pörölycsapásait. A Domitianus alatt akadálytalanul előhaladó főtisztviselő magatartásában felfedezhető kettősség mutatkozott meg már Agricola erényeinek eltúlzásában és Domitianus vonásainak nyilvánvaló eltorzításában is: a Historiae-ban mód nyílt a domitianusi zsarnokábrázolás kellő részletezésére.

De egyes személyek sorsánál súlyosabb kérdés is foglalkoztatta a közvéleményt: a birodalom nagyságát és örökkévalóságát jelképező capitoliumi szentély pusztulása, amit természetesen mindkét fél a másik bűnéül igyekezett feltüntetni. Tacitus a szomorú esemény után jó harminc évvel igazságot tesz, és azzal, hogy felül tud emelkedni a kicsinyes hamisításokon, igazi történetírónak és hazáját féltő rómainak bizonyul: az igazi bűnös nem Vitellius hordája, nem is a fejetlen flaviusi védők, hanem az egész római nép, amely a Capitolium veszni hagyásával is önmagát aljasította le. Akár ebben a kérdésben, akár az önmagát emésztő [római sereg és hitvány vezérei megítélésében, vagy az egymást váltó, ephemer princepsek bűneinek minősítésében nem múló érdek, kicsinyes elfogultság irányítja tollát, hanem az, ami örök: a res publica eszményének szolgálata. A Historiae-ra irányuló tudós érdeklődés a mű rengeteg vonatkozását világította meg, de a tacitusi írás – mint minden klasszikus remek – kimeríthetetlenül gazdag. Hogy is tudta írónk a tragikus 69. év gomolygó eseményhalmazát egységes tragédiává formálni? Szánjunk ennek érzékeltetésére egy rövid kitérést.

Régen felfigyeltek arra a sajátosságra, hogy a római történelem reprezentatív megörökítője, Livius, egy-egy részlet előadását a jelenet színházi látványosság-jellegének kiemelésével teszi elevenebbé, a spectaculum-kedvelő római közönség számára elképzelhetőbbé, élvezetesebbé. Ha most a Históriáé tragédiájának felvonásait közelebbről vizsgáljuk, azt látjuk, hogy Tacitus a megelevenítésnek ezt a lehetőségét igényesebb – szerkesztési – célok szolgálatába állította. Vitellius tragédiájára gondolunk, amely a bedriacumi csatatér idétlen megbámulásával (II 70) kezdődik, a Galba-gyilkosság színhelyével folytatódik (II 88), hogy a látványos római bevonulás (II 89) nemsokára halotti menetre emlékeztető, csúfos Canossa-járássá silányuljon (III 67), és a gyászos jelenetnek asszonynézői is legyenek (III 68). Az újabb öldöklést a római utca népe szájtátva bámulja (III 83), mint valami cirkuszi játékot, mit sem törődve a köz bajával. Majd eljön a vég: a rejtekéből előrángatott császár maga válik rút látványossággá (III 84: foedum spectaculum)) most a torkának szegzett tőrrel kényszerítik, hogy nézze csak meg Galba és Flavius Sabinus halálának helyét (III 85). Így foglalja egységbe Vitellius egész principatusát – mintegy önmagában is foedum spectaculum-ot –  a spectaculum-motívum. A viszolygó szánakozás érzését az utolsó szó (vox non degeneris animi) megörökítése enyhíti: egy tribunus gyalázkodására annyit mondott, hogy mégis imperatora volt. Tacitus így emeli ki Vitellius talán egyedüli pozitívumát, a köztársasági mérték szerinti nagyság tudatának végső fellobbanását.

Mert gondolatai az öregkori Annales-ban is a res publica, a libertás és virtus körül jegecesednek ki. Ha azonban az „évkönyvek” hagyományos műfaji keretein belül a Iulius-Claudius-ház alakjai köré csoportosított tragédiákat összefüggéseikben szemléljük, nemcsak a múltba néző senator „következetlenségei” és rendi elfogultságából eredő torzításai, hanem a tacitusi történetfelfogás lenyűgöző egészének körvonalai is kibontakoznak. Miért tüntette fel Tacitus – a közönséges hagyománnyal ellentétben – Augustus személyét, környezetét és életművét a lehető legkérdésesebb beállításban? Miért tért el hajdani tervétől, és a traianusi „boldog kor” helyett miért nyúlt vissza a Flaviusokon is túl, egészen a principatus eredetéig? Beérhette volna ő is – mint annyi más – a bukott zsarnok kipellengérezésével és –  Plinius módjára – a beatissimum saeculum dicsőítésével! De az ő szemét nem vakította el az „optimus princeps” uralkodásának csillogó látszata; Traianus imperium-a még élesebb látásúvá tette, mint a domitianusi „szolgaság”. Ezért vállalkozott arra, hogy a rendszer „isteni” alapítójáról kialakult hagyományt is leleplezze, hazugságnak bélyegezze.

A Domitianus-élmény döntő módon színezte az Annales eseménysorozatát is. A tyrannus-sablon ütközik ki léptennyomon például Augustus leglelkiismeretesebb, legönfeláldozóbb és legszerencsétlenebb utódának, Tiberiusnak az ábrázolásából. Caligula tacitusi portréját csak – sokatmondó előzetes célzásokból ismerjük (vö. VI. 45-; a princepsek örököse a római nép vesztére mindig a leghitványabb), íróét annál jobban; közben a jó szándékú és nem is koncepció nélküli, de gyenge akaratú és esetlen Claudius alak-elrajzolásában szintén része van a tyrannus-torzkép mindenesetre itt néha (például a XII. könyv elején) Tacitus ironizáló humora is szóhoz jut.

Ki hát akkor az Annales pozitív hőse, aki a vérszomjas zsarnokok, züllött kalandorok, mindenre kapható szolgalelkek közt, a gonoszság és erkölcstelenség tömkelegében a nemest, a jót képviseli? Tiberius unokaöccse és fogadott fia, Germanicus. Az ifjú hős sugárzó alakja mindenért kárpótolná a történeti kritikában kevésbé járatos olvasót, oly; mértékben egyesül benne mindannak ellentéte, amit környezetének rajzában undorodva szemlélünk. Ezt az ellentétet két emlékezetes szövegrészlettel érzékeltetjük. I A Históriae egyik (fentebb már idézett) helyén (II 70) Vitelliusnak „kedve támad” megnézni a hullákkal borított bedriacumi csatateret. A cremonaiak babérgallyakkal és rózsákkal hintik be az oda vezető utat, oltárokat állítanak, „ahogyan királyok tiszteletére szokás”. A császár kísérői „összevissza beszéltek igazat és hamisat, ki-ki a maga tetteit magasztalta. Lármázva és örvendezve a katonatömeg is letért az útról, hogy újból lássa a harcok színhelyét… Voltak, akiken a sors forgandóságának láttára erőt vett a sírás és a részvét. Bezzeg nem fordította el szemét Vitellius, nem borzadt meg annyi ezer római polgár temetetlenségéltől, sőt nagy vígan, nem is sejtve közeli sorsát, áldozatot mutatott be a hely isteneinek.”

A viszolyogtató jelenet pozitív változatát Germanicus haditetteinek ismertetése közben (Amt. I 60-) találjuk. Germanicust is „megszállja a vágy” (cupido invadit – mint Agricolát, Agr. 5), de nála ez nem állati szenvedély, hanem az a nemes ihletés (pothos), mely a regényes hagyomány szerint Nagy Sándort újabb és újabb tettekre, a világ meghódítására sarkallta, és amelynek emlegetése a nagy király személyével és dionysosi diadalmenetével foglalkozó írásokban évezredeken keresztül szinte refrénként tér vissza. Germanicus azonban eleve azért megy oda, hogy szerencsétlen bajtársainak megadja a végtisztességet és jóvátegye a teutoburgi katasztrófa szégyenét. Serege sem úgy viselkedik, mint Vitelliusé. A bedriacumi szemle olvasója érthet Tacitus célzásaiból és előre tudja, mi lesz a vége ennek az értelmetlen és embertelen bámészkodásnak (Cremona fel dúlása, Vitellius gyalázata, fegyelmezetlen hordájának pusztulása); Germanicus tiszteletet parancsoló gesztusa viszont üdvös eredményre vezet: csapatai még elszántabban harcolnak, még több dicsőséggel öregbítik „a római nép maiestas-át”.

Akár ez a két részlet is kellőképpen szemléltetheti a különbséget egyrészről Vitellius, illetve minden, emberségéből kivetkezett hatalombitorló és martalóc, másrészről a virtus-t, humanitas-t, pietas-t, discipliná-t megtestesítő, igazi római imperátor és serege között. A már Agricola személyével kapcsolatban megfigyelt Nagy Sándor-i enkómion-hagyomány még teljesebben zengő hangszereléssel jut szóhoz Germanicus erényeinek magasztalásában, míg fordítva: a zsarnoksággal együttjáró, Platón óta lélektani-politikai kórképpé kristályosodó negatívumok Agricola princeps-ellenfelének ábrázolásából Germanicus gáncsolójáéba transzponálódnak át. Egyetlen példa a sablon alkalmazására: Vitellius „nem fordította el szemét” a borzalmas látványtól, mint ahogyan Domitianus is végignézte áldozatainak vergődését (Agr. 45); Germanicust viszont pietas-a vezérli, őt nem szennyezheti be a holttestek látása; Tiberius aggályoskodása (Ann. I 72) csak a zsarnoki féltékenység tünete. A Domitianus-élményen iskolázott történetíró a iulius-claudiusi előzményekben is egyre biztosabb jeleit ismerte fel a későbbi elaljasodásnak, és az Annales-ban még bizalmatlanabbul nézte szereplőinek, elsősorban a zsarnoki önkényt megtestesítő uralkodóknak folyamatos sorban elénk táruló alakját.

A tacitusi tényállás érzékeltetésére itt újabb liviusi párhuzam kínálkozik. A híres Praefatio végén Livius arról beszél, hogy milyen „üdvös és gyümölcsöző” a történelem, megismerése: az olvasó a különféle példákat mint egy emlékmű tanulságos jeleneteit szemlélheti, „onnan választhatja magának és a köznek, ami utánzásra méltó, onnan tudhatja, mit kell kerülnie: ami gyalázatosnak indult és gyalázattal is végződött”. A kutatóknak feltűnt bizonyos különbség a Históriae és az Annales évkönyvírói szerkesztése között: az eseményeket drámailag tömörítő, a történések súlyát a csoportosítással is kifejezésre juttató Históriae után az Annales történelmi freskójának folyamatossága a római művészetre jellemző „folyamatos stílus” megtestesítőjét, a Traianus-oszlop szalagfrízének ábrázolásait juttatja eszünkbe. A 107 és 113 közt emelt oszlop esztétikai rendje valahogyan hatott Tacitusra is: a végtelen fríz következetesen császárközpontú ábrázolásait szemlélve elgondolkozhatott a kőbe vésett történelem „üdvös és gyümölcsöző” tanulságain. De – úgy látszik – a Caesarok sorának gondolatban szemlélt tettei közt vajmi kevés követendőt talált;   annál többet, „ami gyalázatosan indult és gyalázattal is végződött”. Ez több egyszerű iróniánál.

Az Annales reménytelenül komor ábrázolássorozatában a Domitianus vonásait viselő Tiberius rokona, Germanicus jelenti szinte az egyedüli világos színfoltot. Germanicus az, aki mindenkinél súlyosabban érzi a féltékeny és bizalmatlan zsarnok gáncsoskodását; ő az, kinek szeretetében egymásra talál a megszentelt hagyományokat őrző nobilitas és a Tacitusnál pozitív előjellel csak ebben az összefüggésben szereplő nép – tehát aki minden propagandánál igazabban testesíti meg a concordia ordinum arisztokratikus (cicerói) eszményét; ő az, aki a Vergiliustól meghirdetett római hivatástudatnak megfelelően indult volna a világhódítók nyomába.

Volt már szó a két tacitusi főhős tetteinek leírásában gyakorta felcsillantott Nagy Sándor-motívumokról. Germanicus is a teremtett világ határáig törne előre; tacitusi ábrázolásának apró részleteiben is kitapinthatjuk az alexandrosi topikát (például Ann. II 21: az ütközetben ugyanúgy leveszi sisakját, „hogy ráismerhessenek”, mint a regényes hagyomány szerint a Granikoson átkelő makedón király). Ez a következetes párhuzamkeresés a halálához fűzött összehasonlító elmélkedésben (II. 73) tetőződik. Az összehasonlításból természetesen Germanicus kerül ki győztesen, mert erkölcsiekben különbnek bizonyult, de tehetség dolgában sem maradt mögötte, csak Tiberius féltékenysége akadályozta hódításának befejezésében (II 26): „Ha a dolgok egyedüli intézőjeként uralkodói jogkörrel és címmel bírt volna, annál könnyebben elérhette volna Alexandres hadi dicsőségét, mivel kegyességben, mértékletességben és egyéb jó tulajdonságokban úgyis felülmúlta.”

Ezt beszélték halálának színhelyén, Antiochiában. Rómát ugyanakkor döbbenetes gyász ülte meg Germanicus elvesztésének hírére (II 82): „Ezt forralták a császári ház méregkeverő!! Mennyire igazat beszéltek Drususról, Germanicus apjáról, annak idején az öregebbek: hogy az uralkodóknak sehogy sem tetszik fiaik polgári gondolkodásmódja; azért is emésztették el őket, mert a római népet mindketten a jogegyenlőség (aeqiium ius) alapján akarták összefogni, visszaadván a szabadságot.” Egy másik helyen (Ann. Ill 26-28, a római alkotmány történeti fejlődésével, az augustusi béke „szorosabb kötelékeivel” kapcsolatban) pedig a tizenkét táblás törvények „a jogegyenlőség kivívásának végpontjaként” (finis aequi iuris) említtetnek. Vagyis Tacitus azt az eszményi állapotot, melyet a Domitianus után felvirradó „boldog századtól” várt, nem találta meg Traianus Rómájában, még kevésbé a principatus korábbi évtizedeiben; Augustus glóriás személyével kapcsolatban sem voltak illúziói, és kiábrándulás csendül ki a késő köztársasági múltra vonatkozó célzásaiból is. A királyok korában nem lehet keresnivalója; marad tehát a tizenkét táblás törvényektől a Gracchusokig terjedő időszak, ahova „köztársasági” eszményeivel, szabadságvágyával, idejétmúlt ábrándjaival visszamenekülhetne. A „szabadság” visszaszerzésére – talán – egy lehetőség mutatkozott volna, de Germanicus halálával ez az álom is szertefoszlott; az azóta feltűnt „nagy vezéreket” – Suetonius Paulinust (Ann. XIV 39), Corbulót (XI 20), és persze elsősorban Agricolát – éppen az úgynevezett imperátorok akadályozták meg a római virtus-nak tettekkel való bizonyításában.

Olyan hős azonban nem született, aki Tacitus ítélőszéke  előtt megállhatna. Láthatjuk a hagyomány legtisztesebb alakjainak ábrázolásában: az író a mégoly csillogó külső mögött is rátapint az emberi gyengékre. Germanicus, a legcsillogóbb, kivétel volna? Ismerve Tacitus gyanakvását, eleve valószínűtlen, hogy Caligula apjának, Claudius fivérének és Nero nagyapjának a „Germanicus-ág” udvari historiográfiájában eszményire színezett alakját bíráló szó nélkül hagyta. Nem is hagyta, legfeljebb a Tiberius-portré hatásosságát nem csökkentette az ellentét megalapozatlanságának következetes dokumentálásával. Az árulkodó célzásokat mégis hosszasan sorolhatnók: a zendülő légiók letörésében tanúsított tehetetlenségtől az első olvasásra egyértelmű magasztalásnak tetsző nekrológ mellékzöngéiig (II 73: si iure et nomine regio fuisset…). Kiderül, hogy nemcsak Caligula volt méltó tanítványa Tiberiusnak, az altatás nagymesterének (VI 45), hanem már az apja (I 45-49), akitől a „zsarnok” egyéb vonásai sem voltak idegenek. A kétarcú Germanicus-portré vizsgálata azt valószínűsíti, hogy a gyanakvó történetíró akárhány kérdésben közelebb áll az elmarasztalt Tiberiushoz, mint annak állítólagos áldozatához. Princeps és Caesar lévén, potenciálisan Germanicusban is benne rejlett szinte mindaz, amit Tacitus a hatalom korábbi és későbbi birtokosaiban egyaránt elítélt. Ámulva követjük az író emberismeretének bizonyságait a legváratlanabb összefüggésekben. Rávezet bennünket például arra, hogy a szabadsághősi szerepében tagadhatatlanul elismerésünkre érdemes Arminius (II 88: liberator haud dubie Germaniae) is csak cégérnek használta a szabadságot, és hatalmi helyzetében „a királyságra pályázván” a szabadságukhoz ragaszkodó honfitársainak kezétől esett el. Jelszavak – mint a szabadságnak minden hódítótól zászlóként lobogtatott jelszava (Hist. IV 73; Ann. XI 17)– megtéveszthetik a járatlanokat, de Tacitust soha. Az Annales II. könyvét, ezt a „Germanicus-hagiográfiát” lezáró Arminius-nekrológ nemcsak a két nagy ellenfél életútjának végét jelzi, hanem Arminius sorsának beteljesültével a Germanicushoz fűzött remények illúzió voltát is tudatosítja: a hatalom élvezetében a bálványozott hős is a szabadság árulója lett volna.

Tacitus történetírói nagyságát csak közvetlen olvasásából lehet megérteni. Ennek előkészítése végett igyekeztünk megvilágítani társadalmi helyzetét, a senatori arisztokrácia ellenzékiségének rugóit, az írónak személyes élményeiből és családi környezetéből adódó elfogultságát, amely a császárság üdvös mozzanatait elfedte előle. Páratlan éleslátása ugyanakkor a színfalak mögé is elhatolt, annál világosabban fedezte fel az önkényuralom erkölcsi és politikai árnyoldalait, e fogyatkozások belső törvényszerűségeit és összefüggéseit. De Tacitus mindezt nemcsak látta, hanem írói tehetségével láttatni is oly klasszikusan tudta, hogy nyilvánvaló elfogultsága és következetlenségei ellenére a zsarnokságnak minden időkben érvényes képét festette meg, és elmarasztalt főszereplőin keresztül minden kor kis és nagy csarnokai fölött is ítéletet mondott. Ehhez azonban nem elég a politikai-történetírói éleslátás: szépírói tehetség is kell hozzá. Ε kettő birtokában jelenítette meg Tacitus azt, 'amit látott, szenvedett és gondolt, az utókor számára is felejthetetlenül.

Mi teszi hát felejthetetlenné Tacitus olvasását? Páratlan írói művészete, a lélek legmélyére hatoló emberismerete és magasztos erkölcsi felfogása. Erényeit — az események drámai csoportosítását, a fény és árnyék mesteri elosztását, részletek helyett az eszmei összefüggések ki domborítását, a feszültség összpontosítását, tetteknek és sorsoknak az illetők jelleméből való levezetését – ne koptassuk további méltatással. Nem üres szellemességből mondották Tacitust Róma legnagyobb (vagy éppen egyedüli) tragédiaírójának, – csak történetíró voltáról se feledkezzünk meg: azzá formálta tehetsége, „korának fájdalma” (Niebuhr) és nem utolsósorban a patriciusi örökség, a római hagyomány. Ez a hagyomány kötötte a régi Róma eszményeihez – nagyságához és korlátaihoz –, ez késztette a mindennél szentebbnek tekintett res publica védelmére, magasztalására vagy elsiratására; a hagyomány írta elő számára a formákat is, amelyeken belül történetírói tehetsége kibontakozott. Kutatói kimutathatják azokat a szálakat, amelyek a római annalisztika korábbi képviselőihez vagy a szónoki iskolák általános gyakorlatához fűzik; a legegyénibbnek vélt fogalmazásokig (sine ira et' studio stb.) terjedőleg szemléltethetik a közvetlen felhasználásra valló összecsendüléseket, de éppen az ilyen egybevetésekből világlik ki legplasztikusabban Tacitusnak minden elődje és kortársa közül messze kiemelkedő nagysága. A római császárság kialakulását és vérzivataros első századát, közte a 69. év tragikus eseményhalmazát sokan megírták, de bízvást mondhatjuk, hogy köztük csak egy művész volt: Tacitus.

Nem tekinthetjük itt feladatunknak Tacitus magyarországi utókorának részletes bemutatását; az előmunkálatok fogyatékossága miatt erre nem is vállalkozhatnánk. Legfeljebb vázlatot ígérhetünk, melynek kalauzolásával a jelen kiadványig jutunk.

Közvetlen hatás tekintetében Tacitus nem mérkőzhetik Vergiliusszal vagy Horatiusszal. Középkori olvasásáról alig értesülünk; Karoling-kori és későbbi kéziratai is csak a XIV-XV. században bukkannak fel, az Annales első hat könyve meg éppenséggel a XVI. század elején. Így művei nem tartozhattak bele abba a szellemi poggyászba, melyet a kereszténnyé váló magyarság a Nyugattól átvett.

Tacitus magyarországi utókorának egyelőre első tételét, Mátyás könyvtárának két Tacitus-kódexét, az olasz humanisták buzgó érdeklődésének köszönhetjük. A jelenleg is Magyarországon (a budapesti Egyetemi Könyvtárban) őrzött Vitéz János-féle példány (1467) azért is becses, mert a pergamenlapok szélén a tudós érsek – első bizonyítható Tacitus-olvasónk! – bejegyzéseit tanulmányozhatjuk: „minden olyan helyet megjelölt, amelyek a főpapot, a csillagászt és a magyart érdekelhették” (Fraknói Vilmos). Ezért tett figyelmeztető jelzést a Krisztusra, Jeruzsálemre, a zsidókra vonatkozó sorok mellé; ugyanígy az egyébként érdekesnek talált részekhez („De moribus Galbae” „Mors Senecae” stb.); felfigyelt Pannónia, Dalmatia, a Duna említéseire; jellel látta el az üstökösök feltűnését, a földrengéseket, „csodákat” és az asztrológus mathematicus-okat.

Ha a humanista kancellárnak egy 1452-ből való beszédében felbukkanó Agricola-reminiszcencia nem véletlen összecsendülés, akkor a „kis írásokat” is Vitéz olvasta elsőnek Magyarországon. (Bonfini Tacitus-idézetei másodkézből valók.) Konrád Celtis Germania-tanulmányainak lecsapódását észlelhetjük Taurinus Stauromachia című eposzának iskolai használatra szánt jegyzeteiben, míg Oláh Miklós Athila-jában (1537) Calgacus és Agricola buzdító szavait olvassuk egy személy – a Mohács utáni évek Mátyás-ideológiáját reprezentáló hun király – szájába adva. Érdekes Verancsics Antal töredékes Martinuzzi-életrajzáriak Tacitus-utánzása: György barát gyermekkorának ábrázolásában a Germania „nevelési” (20.) fejezetének floszkulusait találjuk.

Az egész Tacitus alapos ismeretét Forgách Ferenctől kezdve figyelhetjük meg. Amióta ez a közvetlen Tacitus-ismeret a múlt század második felében elcsenevészedett vagy éppen megszűnt, Forgáchot a jól hangzó „magyar Tacitus” jelzővel illették – nem teljes joggal. Tény, hogy a XVI. századi „Magyarország állapotának”, a Mátyás idejében erős ország szétzüllésének és pusztulásának ábrázolása nem sikerülhetett volna ily megrázóra Tacitus beható tanulmányozása és – persze inkább Padovában tanult – tragikus történetírói koncepció nélkül. („Nem is annyira történetet írunk, mint a végzettől ránk mért csapásokat siratjuk… „) A hajdani disciplina és virtus híján ne reménykedjünk a felemelkedésben, de talán „mégsem annyira terméketlen Hungária földje, hogy az erények kiváló példáit ne szülné” (vö. Hist. I 3). Tagadhatatlan, hogy Forgách jól ismerte a római történetírót, de a sűrűn dokumentálható párhuzamok mégsem Tacitus elvszerű és következetes példáulvételét mutatják.

Bocskai udvari historikusát, Szamosközy Istvánt, sokkal inkább mondhatjuk „magyar Tacitusnak”, akinek Taci-tus-olvasmányain és Padovából hozott politikai tudományán alapuló történetírása az Európa-szerte virágzó „tacitizmus” tanításainak a hányódó-kallódó Erdélyre, az önmagát emésztő magyarságra való alkalmazása. Istvánffy Miklós nagy magyar históriájának első mondatai is – a lejtőn való süllyedésről – minden olvasójának az Annales bevezetését, az „édes” augustusi béke áldatlan következményeit juttatják eszébe.

Sajnos, Tacitusszal kapcsolatban nem számolhatunk be olyan kezdeményezésről, mint amilyen Baranyai Decsi János Sallustius-fordítása (1595) volt, pedig – mint előszavában írja – „az mi nemzetünkben levő fő tudós embereknek is igen jó volna… Iulius Caesar, Livius, Tacitus, Curtius és egyéb efféle bölcs historikusoknak írásokat magyar nyelvre fordítaniok, úgy tanulnánk eszességet és tudnánk megböcsülleni az efféle munkákat”. Legfeljebb sok-sok idézettel szemléltethetnők Tacitus magyarországi olvasottságát. Például Magyari István „az országokban való sok romlásoknak okairól” elmélkedve Tacitusra és Horatiusra hivatkozik, mint akik szerint „az sok törvény károsb, hogysem hasznosb az közönségnek” (1. Ann. Ill 27, vö. Hor., Carm. III 24, 35).

Annál fontosabb Zrínyi Tacitus-recepciója. Nálunk nem virágzott olyan tudományosság, mint az akkori Németalföldön, ahol a tudósai segítségével is a spanyol iga ellen küzdő nép erőt merített Tacitusnak a bataviai szabadságmozgalom sikereiről, a rómaiak ellen mozgósító Civilis „nem barbár tehetségéről” írott fejtegetéseiből; nálunk más volt Tacitus szerepe: Zrínyi – főleg a „Vitéz hadnagy” discursus-aiban és kiragadott („vitézségről való”) aphorismus-aiban – a Machiavellinél annak idején forradalmi jelentőségű, de később meghamisított, reakcióssá torzított „tacitizmust” fordította magyarra és alkalmazta a magyar helyzetre: a török-magyar harcok világára, az idegen elnyomás alatt nyögő országra, és a XVII. század magyar társadalmi szükségleteinek megfelelő politikai elméletet dolgozott ki belőle a függetlenség kivívásának, a hazai abszolutizmus megteremtésének szolgálatában. A virtus és otium  következetes   szembeállítása   Machiavelli   elméleti rendszerén túl, Tacitusra mutat vissza; az olasz renaissance-polgárság virtus-eszménye a hajdani Róma Tacitustól is visszaóhajtott „férfierejének” örököse; Zrínyi nemcsak általában „a rómaiakból”, hanem közelebbről Tacitus Machiavelli-féle értelmezéséből is jócskán tanult „egynehány tudományokat”.

Itt említünk két nem hazai szerzőt, kiknek írásai azonban nemcsak mint a „tacitizmus” legutolsó képviselőinek teljesítményei tarthatnak számot érdeklődésünkre, hanem ennek a több arcú politikai elméletnek a XVII. századi Magyarországra való alkalmazását is szemléltethetik. A Lipót, majd I. József udvarában ténykedő Gioan Battista Comazzira és az 1680-as években ugyancsak a császár örökös jogait” bizonygató Johann Nicolaus Flämitzer ihadbíróra gondolunk, különösen az utóbbinak „A cseh [nadrágra vetkeztetett magyar libertinus” című (Würzburg, 1688) körmönfont okfejtésére, amely ékesen mutatja a Fehérhegy után Csehországra – majd Magyarországra – zúdult császári „rendcsinálás” módszereit és elsősorban Tacitusra épített „jogi” érvelését. Egyetlen példa: az „Affterfürst” Thököly híveinek megrendszabályozása címén garázdálkodó német zsoldosok kilengéseit még az érző szívű hadbíró sem hallgathatja el és kénytelen elismerni, hogy „Magyarország… nem allegorice odajutott a német katonaság elnyomása alatt, ahova Tacitus (Ann. IV 72) szerint a frízek: előbb ökreiket, aztán földjeiket, s végül feleségük és gyermekeik testét voltak kénytelenek eladni barbár rabszolgaságba, hogy magukat a német rabságból kiválthassák”.

Rákóczi Ferencnek is Tacitus volt egyik bécsújhelyi olvasmánya, majd a „csonka” udvarában megszülető „magyar philosophia” sem nélkülözte a tacitista összetevőket, de komolyabb Tacitus-tanulmányokról, ez alkalommal valóságos Tacitus-kultuszról csak majd a XVIII. század végétől kezdve beszélhetünk. írónk a régi magyarországi iskolákban alig szerepelt, buzgó tanulmányozását nem is erre kell visszavezetnünk; nemzeti történelmünk válságos periódusaiban mindenki megtalálta hozzá az utat. Bessenyei zsarnokgyűlölete tacitusi ihletésű; a „sine ira et studio” mintájára formálta jelmondatát: „Hízelkedésből vagy gyűlölségből egyhez, sem máshoz nem hajlok.” Batsányi sűrűn folyamodott a „rövid, hathatós” íróhoz. Hol az Agricola-ból, hol Cremutius Cordus híres védekezéséből (Ann. IV 34) vette megfelelő megjegyzésekkel ártalmatlanná szelídített idézeteit („a magyarok – hála az egeknek! – nem Tiberius idejében élnek”).

Kazinczy Tacitus-olvasmányainak lecsapódásaiból szinte egy magyarországi Tacitus-breviáriumot lehetne összeállítani. „Róma prózaistái közt legkedvesb” Sallustius volt ugyan neki, de azért „Sallust nehéz, rögös, zordon-beszédű tanítványa” iránti rajongása sem erőtlenebb. Minden méltatója idézi azt a fogolyemlékét, hogy 1795-ben a hírhedt közvádló mit tudakolt embereitől: „Mi isten csodája ez, hogy alig van egy fogva, hogy nála Tacitus ne legyen?” (Ez a „hagyomány” öröklődik majd az olmützi stb. foglyoknál Világos után.) Ugyanabban a levélben Kazinczy üdvösnek találja, hogy Tacitust annyi sokan fordítják; de ehhez az kellene, hogy „általjöjjön a dologgal a Tacitusság is”. Nem lehet minden római klasszikust „mind csak egyformának csinálni”, akkor inkább pipázzanak a fordítók … Ő maga leggyakrabban az Agricolá-t vette elő. (Budai Ézsaiás szerint is „Cornelius Nepos Atticusa után ez a második példája a tökélletes biographiának, melyhez fogható több nincs”.) Anyja emlékére tervezett „halotti beszédét” ennek hasonlatosságára akarta megírni. „Tacitusi bús szín és epe, azaz korunkkal való békétlenség futja el szívemet, valamikor üres óráimban ezt a munkát forgatom lelkemben” – írja. Wesselényi életének méltó megírásához is „Tacitus és Plutarchos lelkét teszi stúdiumává”.

Hasonló tisztelője volt írónknak Kölcsey is. Tacitus-olvasmányainak emlékképei még a Himnuszban is fellelhetők („Hányszor zengett ajkain Oszmán vad népének vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének”); „iszonyodva” olvasta a Tiberius alatti felségsértési vádak embertelen következményeit, a Parainesis-ben pedig annak a két nyelvnek tanulmányozását ajánlotta, „melyen Plutarch… hőseit rajzolá, s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyoma be… „

Bajza József „Világtörténetének” (1845) előszavában csak részben fogadja el római elődjének sine ira et studio-jelszavát: „Igazságszeretet, a lehető legnagyobb részrehajlatlanság volt az egész munka folytában vezérem… A teljes, tiszta tárgyilagosságra nem törekvém… Nincs is történetíró érdek és részrehajlás nélkül, mert a szívnek örökké fennmaradand befolyása az észre… Törekednünk kell a pártatlanság és részre nem hajlás lehető legfensőbb fokozatáig emelkedni, mert tőlük teljesen menekedni emberi gyarló kebel nem foghat soha.”

Filológiánk számon tartja Vörösmarty Tacitus-jellemzését, úgy, ahogy a „Cillei és a Hunyadiak” ifjú Mátyása deklamálja:

Kegyetlen ember volt e Tacitus!

Míg egy lapon keresztül gázolok,

Kifárad elmém. Mint a bűvölő

Palackba zárja órjás szellemeit,

Úgy fojt ez néhány sorba egy világot…

Hol orgyilok, csel, méreg, hitszegés

És honfi háború, testvérölés

Váltják fel egymást, borzasztó cserével.

Istentelen kor!…

(Egy század eleji Tacitus-könyv élén ez áll mottóként.) Örök kár, hogy Petőfi Tacitus-fordításrészlete nem maradt ránk.

Tacitus maradt egyik legolvasottabb klasszikusunk a Bach-korszakban is. Kinek nem jutna itt eszébe „Az új földesúr” Garanvölgyi Ádámja, amint méhesében végighever a bundán és Grisák doktornak hátat fordítva latin auktoraiba (fatális módon megint csak Horatiusba és Tacitusba) mélyed? De a legbeszédesebb tanú Tacitus akkori szerepéről és mondanivalójáról az a Madách, akit pozsonyi ra-boskodása alatt a családi hagyomány szerint meg is botoztak, és aki így joggal mondhatta el, hogy „a római császárság minden borzalmait meglehetős közelről ismerte”. Commodusról szóló első művében az egyik szereplő Tiberiusnak a meghunyászkodó senatusról tett megállapítását (Ann. Ill 65) idézi: „Gyáva nép, te igába születtél!” Az 1861. évi országgyűlés szenvedélyes vitájában, az uralkodóhoz intézendő felirat kérdésével kapcsolatban is Tacitusszal mondta: Magnum profecto dedimus patientiae documentum (vö. Agr. 2; Madách emlékezetből idézett). A folytatást nyilván szintén emlékezetből írta: Vidimus, quod ultimum esset in Servitute. Konklúziója pedig az, hogy tizenkét évi sanyargatás után senki sem kényszeríthet bennünket arra, amire Izrael népét akarták rávenni a babiloni fogságban, „hogy Isten ujjával írt törvényeinktől elpártolva egy Baalhoz szegődjünk”. Ugyaninnen vette szavait „A helyzethez” című írásában: a nép szavát, a szabadságot és az emberi nem lelkiismeretét (vö. Agr. 2) nem lehet erőszakos kormányintézkedésekkel elnémítani, de – folytatja – „ez urakra nézve haszontalan írt majdnem két ezredév előtt Tacitus”. „Mária királynő” című drámáját is a Bach-korszak dermedt némaságára célzó jeligével adta be: „Memoriam quoque ipsam cum voce perdidissemus, si tarn in nostra potestate esset oblivisci, quam tacere” (Agr. 2). Az Agricolá-nak ilyen alapos ismeretét látva, keserű öngúnynak érthetjük a falanszter jelenet múzeumában kiállított tacitusi művet, mint „nevetséges s mégis sajnálatos fogalmak képét a barbár világból”.

Mint annyi másban, Tacitus magyarországi utókorának nyomozásában is megállapíthatjuk, hogy a Vörösmarty és Madách szavaival jellemezhető lendület a továbbiak során elapad, elsekélyesedik, közönynek vagy moralizáló szónokiasságnak ad helyet. Ennek bemutatására álljon itt Hunfalvy János történelemkönyvének (1862) néhány idézete: „Tacitus stoai bölcs komolyságával tekinti a maga korát, s a feneketlen elfajulást és rémítő erkölcstelenséget keserű fölindulással ecseteli, melyet nemes hazafiúi kebel a nemzet elhanyatlásánál érez. Az ő szíve lángol szabadság, honszeretet és emberi méltóságért, s a jelenkor merő undokságot tüntet szemébe, s csak a múlt jobb idők és az általános romlottság és sötétség közepett tündöklő egyes erények enyhítik keblének tenger fájdalmait… Mély emberismerettel és bámulandó művészséggel ábrázolja az elfajult keblek legbensőbb gerjedelmeit, a gonoszságot, az ármányt, a becsvágyat, irigységet s a gazság minden szenvedélyeit, s önmaga nyugodt magasságban áll szerencsétlen korának iszonyai fölött.”

Szóljunk itt végül néhány szót a tacitusi örökség rendhagyó hasznosításáról: Kemény Zsigmondnak Tacitus megnevezése nélkül is tacitusi problematikát feszegető novellájáról (Két boldog, 1852). A saját „megfojtatásába szerelmes” Csiaffer basa, a modestia képviselője és áldozata az író előadásában bölcsebbnek és rokonszenvesebbnek bizonyul, mint a fejedelmi önkény ellenében „elvből, következetességből és lovagiasságból” a maga és mások nyakának kitörésére hajlamos Kun Kocsárd. Világos után sokan tűnődhettek Agricola, Germanicus és Thrasea Paetus magatartásának helyességén vagy helytelenségén; Kemény Zsigmond nem szépen hangzó frázisokkal, hanem a realitások jegyében válaszolt kora kérdéseire.

Az a sok Tacitus-fordítás, amelyről Kazinczy oly lelkendezve számolt be, és amelyeknek listáját könnyűszerrel bővíthetnők, vagy kéziratban maradt, vagy el sem készült. Jobbadára már csak irodalomtörténeti érdekességűek Ba-ritz György (1822), Czuczor Gergely (1847), Szenczy Imre (Agr. 1847; Ann. 1856), Télfy Iván (Agr. és Germ. 1861) stb. rövidebb-hosszabb fordításrészletei. Cserei Miklós Historiae-magyarításának (az „erdéllyi szokott magyarság” ódonságával és a derék úr számtalan félreértésével, Kolozsvár 1840) a műkedvelők között manapság is akad védőügyvédje. A maga korában érdemes teljesítménynek számított Csiky Kálmán teljes fordítása (1903) és Wirth Gyula Agricola-ja (1903); Szabó Árpád lendületes Agricola- és Germania-tolmácsolása (1943) jelent meg Aurora-válogatásunkban is (1961).

A múlt század vége felé kiterebélyesedő klasszika-filológiánk kezdeményezőinek csak néhány iskolai szövegkiadásáról és magyarázatairól számolhatnánk be. A viszonylag legérdemlegesebb Tacitus-tanulmányt a reformkori lendülettel keményen szembeszálló Szécsen Antal gróf írta (Bp. Szemle, 1874). Csiky Kálmánnak fordítása elé iktatott bevezetése (külön is: Bp. Szemle, 1903), vagy Incze Béni „Tacitus élete és művei” című könyve (Kolozsvár, 1905) alig tarthat igényt az eredeti jelzőre, még kevésbé Thold Orbán „Tacitus” címen közzétett tallózásai (1898); a két világháború közti szakirodalomból pedig jóformán csak Hornyánszky Gyula dolgozatát (Hippokratestől Tacitusig, 1928) említhetjük.

Kevesen tudják, hogy a Tacitus-filológia nélkülözhetetlen segédeszköze, a Gerber-Greef-féle Lexicon Taciteum (1903) részben honi szerző munkája: Gerber Arnold egyéb dolgozatai a lőcsei ev. gimnázium régi értesítőiben jelentek meg. Ugyancsak magyar szerző munkája a klasszikus tudományok nemzetközi reálenciklopédiájának kötetté terebélyesedett Cornelius Tacitus-cikke (1968).

Fordításunk hosszú és reménytelen küzdelem eredménye. Ez a küzdelem 1934-ben egy szerény Germania-dolgozattal kezdődött; maga a fordítás előmunkálatként szinte egy élet fáradozására támaszkodhatik. Ennek a fáradozásnak szemléltetéséül megismételjük az Aurora-válogatás fordítójának mentegetőzését: A tacitusi nyelvművészet sajátosságai még latinul is utánozhatatlanok, más nyelven elsikkadnak (míg például a vele együtt emlegetett, de tőle tulajdonképpen teljességgel elütő Plutarchos Amyot fordításában vált a világirodalom klasszikusává); olyan fordító, aki a formaművész Tacitus erényeit csak megközelítőleg is elérte és a maga nyelvén megszólaltatta volna, máig sem akadt. Mi sem tehettünk mást, mint hogy lehető híven, bár összehasonlíthatatlanul kevésbé tömören és sokkal uniformizáltabban próbáltuk érzékeltetni Tacitus hol méltóságteljes, hol mérgezetten célzatos, a megfejthetetlenségig sok értelemben csillogó, vagy akár a világosság rovására töredékes mondatait, befejezetlen gondolatsorait. Ez szinte minden esetben bizonyos lazításra kényszerített bennünket, mert a tacitusi tömörséget a szavak számában és rendjében is ambicionáló fordító erőlködése érthetetlenségbe és nevetségbe fulladna.

Akkori próbálkozásunkhoz képest – Tacitus még alaposabb ismeretében – vállaltuk ezt a merészséget, amennyire csak nyelvünk engedte. Könnyebb lett volna mindvégig a mai magyar nyelvhez idomítanunk a „hazudni büszke” rómait, de akkor most nem Tacitust, hanem annak ízétől, jellegétől megfosztott, legbelsőbb lényegéből kiforgatott mását venné kezébe a remélt olvasó.

Vállalkozásunk mentségéül – enyhe változtatással – szerzőnket (Agr. 3) idézzük: Hic interim liber honori Taciti nostri destinatus, professione pietatis aut laudatus erit aut excusatus.